A lelki öröm egyik forrásáról

Nem az émelyítő, negédes vidámságról, a kielégült érzéki örömről, a mindig felszínesen
mosolygós kellemes hangulatról szeretnék írni, hanem arról az örömről, amelyre igazából
mindannyian vágyunk sokszor öntudatlanul a szívünk mélyén, de amelynek befogadására meg
kell érnünk.
„Nincs ember, ki él és ne vétkezzék…”, mondja csendes imájában a pap a panachidában. Az
örömhöz vezető út első állomása bűneink felismerése és bevallása. De ez csak a mi Urunk
enyhe világosságának a melengető fényében bontakozhat ki. Ebben a fényben látjuk meg
igazán gyarlóságainkat és ebben a szerető légkörben van bátorságunk vádolni magunkat
bűneink miatt. Ekkor a napnál világosabb számunkra saját méltatlanságunk tudata. Ennek
hiányában szinte mindenki, automatikusan saját maga legjobb védőügyvédjévé válik. A
felismert és befogadott bűnbocsánat már az igazi lelki öröm egyik forrása. Ezt írja le lényegre
törően Lukács evangélista a bűnös asszonyról: „Megállt hátul a lábainál, sírva fakadt, elkezdte
könnyeivel öntözni a lábait és megtörölte hajával, csókolgatta lábait és megkente kenettel…”
/Lk 7,38/
Ezek a könnyek az Istennek tetsző szomorúságból fakadtak, amely reménységgel teli és
felszabadító. Ezzel szemben meg kell különböztetni a „világ szerinti szomorúságot”, amely
nyomasztó, kétségbeejtő, reménytelen levertség. Egyes lelki mesterek az elsőt bűnbánatnak,
az utóbbit bűntudatnak hívják.
„Boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak…” /Mt 5,4/ – tanítja a mi Urunk, nemcsak
a bűnbánat könnyeiről szólva. De csak azok a sírók boldogok, akiket meg fognak vigasztalni,
és éppen ezért boldogok. Tehát nem a szenvedésben van örömük, nem magáért a sírásért és az
ezt kiváltó fájdalomért boldogok, hanem a megvigasztalásért. A hangsúly tehát a
vigasztaláson van, és csak így érthetjük meg helyesen ennek a mondatnak az üzenetét. Ő
minden szomorkodót meg akar vigasztalni, de nem mindenki tart erre igényt. Kijelenthetjük,
hogy csak azok a sírók boldogok, akik vigaszukat Istenben keresik, mert könnyeiken átüt a
remény öröme, mert van, aki megvigasztalja őket. Vigasztalásában Isten nemcsak a
szomorúságot akarja eloszlatni lelkünkből, hanem életét ajándékozza nekünk.
A lelki öröm igazi forrása annak felismerése, hogy Isten halálosan szeret engem. Jézus
személyesen jelenvaló számomra a Szentlélek által, akinek végtelen erejét befogadhatom,
amíg a szeretet útján járok. Ez a mindeneket újjáteremtő szeretet kimondhatatlan békét áraszt,
és a legnagyobb boldogság az, hogy önmagamat Neki adhatom, és Ő elfogad engem.
Ebből az Istennel megélt szeretet kapcsolatból fakadhat igazán a hiteles és igazi felebaráti
szeretet, amely ezt az életet közvetíteni akarja. A szeretet forrása mindannyiunk szívében ott
van, amely soha nem apad ki, csak legtöbbször mi gátoljuk kiáradását.
(Kiss Attila Gellért)